Léteznek-e szellemek?

Ezen a sokaknak tetsző oldalon képeket, videókat és sok, sok sztorit olvashatsz. Érdemes megnézni! Remélem tetszeni fog!

Teresa Fidalgo (A stoppos szellem) - ELEMZÉS


Régóta kering internet szerte egy félelmetes videó egy autóbalesetről, melyet egy lány szelleme okozott. A Portugáliában, egész pontosan Sintra-ban lezajló eseményeket egy kézi kamera is rögzítette. Rengeteg teória, találgatás született az üggyel kapcsolatban, az egyszerűektől kezdve egészen a hajmeresztő elképzelésekig. Vajon valóban megtörtént az eset? Szenzáció, vagy az utóbbi évek legnagyobb szélhámossága? A Legenda vadász megpróbál a végére járni az egyszerre hátborzongató, és érdekes aktának.

A szóban forgó felvétel (a 4. perctől kezd érdekessé válni) kétségtelenül megkapó, és első ránézésre hiteles. Nem lehet pontosan tudni mikor készült, sem azt, hogy milyen típusú kamerával. Még csak azt sem lehet biztosra megmondani, hogy a világhálóra mikor került fel, egyetlen támpontunk, hogy a Youtube videó megosztó portálra 2006-ban került fel több példányban, és hosszúságban. (UPDATE: A baleset 2006 Április 28-án történt) Még mielőtt a dolgok elébe rohannánk, és bármiféle következtetést vonnánk le sietségünkben, vizsgáljuk meg picit jobban magát a felvételt, és a körülményeket. Hogy mit is látunk a videón, nem túl nehéz összefoglalni. 3 fiatal az éjszaka leple alatt autózik valahol Sintra közelében, miközben egyikük amatőrfelvételt készít kamerájával. Azon tanakodnak, hogy merre menjenek, mivel látszólag eltévedtek. Később egy az út mentén ácsorgó lányra lesznek figyelmesek. Megállnak és felveszik az ismeretlen stoppost, aki meglehetősen zaklatott állapotban van. A kocsiban utazók kérdéseket tesznek fel neki, amikre jóformán nem is válaszol. Mikor azt kérdezik, merre megy, ő csak annyit felel, hogy arra, egyenesen tovább. Perceken belül aztán magától megszólal. Előre mutat az útra, majd azt mondja, ott szenvedett autóbalesetet, amiben meghalt. Ekkor elszabadul a pokol. A kamera bezajosodik egy pillanatra, s mire a kamerás visszanéz a lányra, annak arcán már a baleset okozta sebhelyek tűnnek fel. A kocsiban ülők halálra rémülnek, végül az autóval feltehetőleg nekiütköznek egy fának, vagy kerítésnek, és mindenki elhallgat.

 Lássuk, mit tudunk! A baleset 2006 Április 28-án következett be. Bár a felvételen nincsen dátumozás, körülbelül ekkor tájt kezdett el terjedni a világhálón. A helyszín valahol az egyik Sintra városa felé vezető mellékúton lehet, nem tudni biztosra. A felvételen látható személyek nevét mind tudjuk, az anyósülésen ülő nő kivételével. David a kamerás, Tialgo a sofőr, és Teresa az ismeretlen stoppos. Próbáltunk rájönni, vajon miért kamerázhatott David az éjszaka közepén egy mozgó autóban, s logikus magyarázatot aligha találtunk rá. A kételkedők számára ez bizony árulkodó jel lehet, mi azonban nem esszük olyan forrón azt a kását. Várjuk ki a végét. A járműben ülők természetesen viselkednek, sehol sem fedezhető föl színészi játék, vagy megrendezett díszletre utaló elem. Mikor a lányra fókuszál a kamera, s hirtelen elmosódik a kép, az árulkodó jel lehet videó editálás terén jártas emberek számára. Az effekt nem más ugyanis, mint az úgynevezett „Radial Blur” egy kis elkenéssel és forgatással megspékelve. Természetes formájában még nem találkoztunk digitális felvételen ezzel a képzajjal. Továbbá a felvétel több helyen tartalmaz apróbb vágásokat. Ezeket olyan ügyesen elrejtették (elsimították), hogy alig lehet észrevenni, azonban kétségtelenül ott vannak. Ettől még lehet hiteles a felvétel? A válaszunk az, hogy talán.

A baleset következtében két utas elhunyt, csak David élte túl a megrázó találkozást. Felépülése után sem volt képes soha beszélni az aznap éjszaka átéltekről. A rejtélyes lánynak pedig örökre nyoma veszett. Miután internet szerte többtucat helyen lepublikálták a videót, és a hírt, s a Youtube-on 700 ezernyi  látogatót generált magának, megindultak a találgatások. Néhányan tudni vélték mi történt valójában, olyan nevét elhallgató személy is akadt, aki egyenesen azt állította, ismerte az áldozatokat, és az egyetlen túlélőt. Többen azt állították, hogy a baleset hírét a portugál tévében is leadták, ezt azonban soha senkinek sem sikerült bebizonyítania. Sehol nem lehet utána járni, vagy megbizonyosodni ezen információ hitelességéről. A későbbi nyomozás során újabb érdekességek láttak napvilágot. 1983-ban egy Teresa Fidalgo nevű lány szenvedett halálos balesetet azon az útszakaszon, ahol a felvétel is készült. Állítólag Teresa szelleme azóta időnként felbukkan kísérteni az éjszakában az utak mentén. Ennek hatására sorra születtek az elméletek a Sintra-i szellemlány kapcsán, melyek közül az egyik legnépszerűbb úgy hangzott, hogy a videó nem más, mint egy reprodukció, az eredetit a portugál rendőrség archívumában őrzik. Jó ideig nem lehetett tudni, vajon mi az igazság, de a sors úgy látta jónak, hogy végül fény derült a hátborzongató ügy minden részletére. Figyelem, leleplezés következik!


A hírhedt felvétel a Sintra-i szellemstopposról nem más, mint egy vírus marketing kampány része. A vírus marketing többeknek ismerős lehet, akik jártasak a Hollywood-i filmek terén. A Word of Mouth Marketing Association szerint a vírusmarketing (Viral Marketing) olyan szórakoztató vagy informatív üzenetek előállítását jelenti, amelyet a fogyasztók érdemesnek találnak arra, hogy továbbküldjenek, általában elektronikus úton (például emailben), így segítve elő exponenciális terjedésüket. Általában ezeket a vírusmarketing videókat internetes terjesztésre illetve megjelentetésre szánják készítőik. Ezeknek különböző okai lehetnek:


1. A hirdető nem vállalja fel a reklámfilmet. Az internet bizonyos értelemben védelmet és anonimitást biztosít, az interneten terjedő reklámot le lehet tagadni, szemben a TV-ben sugárzott reklámmal.

2. A letagadásnak különböző okai lehetnek, többek között a botránykeltés, hogy az emberek beszéljenek az adott reklámfilmről. Természetesen előfordulhat, hogy a reklámot valóban nem a hirdető rendelte...

 A felvétel hamis. A közelmúltban lelepleződött a csalás. A videó nem más, mint egy kisfilm, melyet egy David Rebordao nevű férfi készített. A címe: „A curva”\”The curve” A filmnek azóta hivatalos website-ja is van, (www.acurva.net) és egy félhivatalos közleményt is kibocsátott a készítő, mely így szól:


Üdv mindenkinek!

A nevem David Rebordao én vagyok a készítője és producere a „The curve” (A curva) című kisfilmnek. A filmmel kapcsolatos több hónapnyi spekulálás, és fantasztikus teóriák után elérkezett a leleplezés ideje. A weboldalt nektek (rajongóknak, nézőknek) hoztuk létre, hogy mindannyiótok előtt nyilvánvalóvá váljon az igazság, megismerjétek a tényeket melyek a világ legnézettebb Portugál kisfilmjévé tették művünket. Annak ellenére hogy a felvétel több verzióban és hosszúságban fellelhető az interneten, és ingyenesen elérhető számotokra, ezen a weboldalon igényelhetitek a teljes hosszúságú (12 perc) filmet DVD-n.


Maga a DVD sok egyéb extrát is tartalmaz. Egy interjút a készítővel, aki bemutatja a film készítésének különböző fázisait, és különféle reakciókat azzal kapcsolatban, hogy a film világszerte ismert lett. Azt is megmutatják, hogyan keltették fel a publikum érdeklődését pusztán azzal, hogy fórumokon beszédtémává tették a rövidfilmet. A dolog rejtélyessége bár szertefoszlott, mégis elmondhatjuk, egy igen érdekes gyöngyszem valósult meg filmes berkekben. A „The curve” tökéletes példája annak, hogy mekkora erő rejlik a vírusmarketingben. A több mint 700 ezer néző, és a témát boncolgató többtucatnyi fórum magáért beszél.







A zaragozai kopogószellem - ELEMZÉS

Az 1930-as években egy ijesztő, eddig soha nem tapasztalt jelenség rázta meg a spanyol sajtót. Egy Zaragoza városában álló épületkomplexum félelmetes történések helyszínévé vált, amikor az ott lakó Palazon család valamiféle földöntúli entitással került kapcsolatba. Az ismeretlen, kísértetiesen hörgő hang, melynek pontos forrását soha nem találták meg, a zaragozai kopogó szellemként vált ismertté világszerte. Építészt hívtak az épülethez, hogy tanulmányozza annak minden szegletét, még a hadsereget is bevonták a nyomozásba, de soha nem találtak magyarázatot a történtekre. Később a Palazon család cselédlányát Pascuala Alcocer-t vádolták meg a csalással, hogy ő kelti a furcsa hangokat, ő azonban egész életén át tagadta a vádakat. De vajon ez a teljes igazság? Mi van, ha Pascuala mégis ártatlan volt, és a síron túli hang sokkal természetfelettibb volt, mint azt bárki is gondolta volna?
 
A spanyolok nem csak a „spanyol bóléról”, vagy, ahogy többen ismerik, a Sangriáról ismertek, bár kétségtelen, hogy ez jut először eszünkbe, ha meghalljuk a szót: spanyol. Kevesen tudják, de az ország meglehetősen sok szellemtörténettel büszkélkedhet, melyek közül néhány világhírnevet is szerzett magának. A szellemkultusz, mint olyan, igen népszerű náluk, arról nem is beszélve, hogy jó néhány szellemváros (angolul csak ghost town) is található Spanyolországban, melyek kitűnő táptalajt szolgáltatnak a hidegrázó legendák kialakulásának. Bár számtalan esetről emlékezhetnénk meg, talán a valaha legnagyobb nyilvánosságot kapó szellemtörténet a zaragozai kopogószellemmel kapcsolatos Az 1930-as években Zaragoza városában történt az incidens. Feszültséggel teli napok járták akkoriban, a polgárháború hangulatát szinte az utcákon lehetett érezni. A közhangulat szürke volt, a legtöbben féltek, és alig lehetett mosolyt látni az utcákon. 1934 novemberében aztán egy szokatlan jelenség hívta fel magára a figyelmet, ami egy időre elfeledtette az emberekkel az elkerülhetetlen háború tényét. A város „Gascon Gotor” nevezetű utcáján állt az a lakáskomplexum, több, különálló kislakással, helyiségekkel… stb. ahol ez az egész elkezdődött. Ezt az épületet ekkoriban egy bizonyos Palazon család lakta, akik egy nap különös jelenségre lettek figyelmesek. Magáról a családról alig találni bármiféle információt, vagy anyagot, de a történet szempontjából nem is bírnak nagy jelentőséggel. Szóval a család szokatlan hangjelenségekre lett figyelmes, melyek leginkább valami földöntúli, kísérteties hörgésre hasonlítottak. „Női hang, mely lassan átment férfiba.” - Írták le később. A jelenség különböző morgásokat, jajgatásokat és nyöszörgést produkált, de volt olyan, hogy érthető szavakat, szócsonkokat is föl lehetett bennük fedezni. Egy esetben például a rejtélyes entitás ezt mondta elhúzott szavakkal: Mariaaa… comeee! (Maria gyere…) Az ismeretlen hangokból aztán elege lett a lakóknak, és értesítették a ház tulajdonosát, aki nem sokkal ezután bevonta a rendőrséget is az ügybe. Egy napon félelmetes, szinte mániákusnak ható nevetés rázta meg az épületet, aminek hatására a házban lakó emberek az épület előtti térre menekültek, majd onnan próbálták meg a hang forrását beazonosítani, sikertelenül. Többen közülük egymásra néztek tehetetlenségükben, míg voltak olyanok is, akik sohasem tértek vissza ezután lakásaikba. Így kezdődött a 80 évvel ezelőtti rémálomba illő történet.
 
Nyomozásunk szempontjából fontos, hogy tisztában legyünk a különböző fogalmakkal, esetünkben azzal, hogy mit is jelent a kopogó szellem kifejezés. A szellem, vagy kísértet nem más, mint egy halott személy (ritkábban állat) állítólagos megjelenése. Az általános elképzelések szerint a kísértet az elhunyt személy testetlen szelleme vagy lelke, ami a Földön maradt a halál után. Van olyan –hagyományokon alapuló - álláspont is mely szerint a kísértet csak az illető személyiségének maradványa és nincs közvetlen kapcsolatban szellemmel vagy lélekkel. Tehát ezek alapján a kísértet és a szellem nem teljesen ugyanaz a dolog ("személy"). Ugyanis a kísértetek csak a lélek egy-egy kisebb darabkái, míg a szellem a maga "egészében" van jelen. Maga a kopogó szellem kifejezés a fentiek alapján már könnyebben származtatható. A jelenséget leginkább egy német nyelvű – és leginkább elhíresült – kifejezés írja le: poltergeist, ami annyit tesz, mint zajos szellem. A legfélelmetesebb dolog, hogy a kopogó szellem viszonylag gyakori jelenség, már ha lehet ilyet mondani a téma berkein belül. Nagyon sok nem hívő, szkeptikus életfelfogású ember találkozott már velük teljesen normális körülmények között. A tudományos világban a kopogó szellemeket rosszindulatú, romboló, gonosz, és természetesen zajos, nem igazán jó szívvel várt egyedekként tartják számon, hozzátesszük, nem véletlenül. Ezt a fajta paranormális jelenséget már a kora középkorban megfigyelték, és a tudósok - igen, erről még a tudósok is hajlandók tudomást venni- azon vitatkoznak, vajon mi is okozhatja. Jellemzőek a röpködő tárgyak, rossz szagok, hangos zajok, dübörgés, csapkodás hangjai, megmagyarázhatatlan elektromos jelenségek… amiket tetőzhetnek a megjelenő szóban forgó szellemek is. Általános nézetek szerint a kopogó szellem lehet nem tudatos pszichokinézis - azaz a puszta gondolatokkal tárgyak megmozgatása – eredménye is. A legújabb kutatások szerint ezen entitások leggyakoribb áldozatai a 25 év alatti, főként egyedülálló nők. Az ő megoldatlan érzelmi problémáik, a harag, a félelem, skizofrénia és a paranoia vetülnek ki fizikálisan, ilyenkor szoktak röpködni a tárgyak, a függönyök leszakadni vad, földöntúli hangok kíséretében. Általában ezeken a nőkön aztán csak a pszichológiai kezelés segít, ezután a „kopogó szellem” is hamarosan eltűnik. Persze ez nem azt jelenti, hogy csak instabil egyénekhez köthető a jelenség, sőt! Számtalan esetben megfigyelték már éppen az ellenkezőjét is, és ezekre az esetekre aztán végképp nincs tudományos magyarázat. A kopogó szellemek nagy része általánosságban véve ártalmatlan az emberre, legalábbis leszámítva a halálfélelmet, amit okoznak, azonban akadnak agresszívabb fajták is közöttük, akik szellemi, vagy akár fizikai sérüléseket is képesek okozni áldozataiknak.
 
A rövid kitekintés után kanyarodjunk vissza történetünkhöz. Egy akkori szemtanú szerint a jelenség meghatározatlan időközönként tört rá a házra, volt, hogy hajnalban, de volt olyan is, hogy a délutáni teázásokat szakították félbe a torz hang miatt. Mikor kihívták a rendőrséget, többen azt állították, hogy hallották, amint a hang azt üvölti, hogy „Gyávák! Gyávák!”. A zaj forrásának legvalószínűsítettebb helye végül egy régi típusú kandallóra esett. Hivatalos dokumentumok alapján az első személy, aki kapcsolatba lépett az entitással, az egy Pascuala Alcocer nevű fiatal nő volt, aki cselédként dolgozott a házban. Egy nap, mikor hozzáért ehhez a kandallóhoz, egy jajgató hang szólt hozzá, mely elmondása szerint a kandalló belsejéből jött. „Ez fáj!” – kiabálta. Pascuala annyira megijedt, hogy lekapcsolta a villanyt, és kirohant a helyiségből. Ebben a pillanatban még hallani lehetett, amint a hang újra felel: „Fényt! Mert nem látok!”. Az eset ekkortól kezdve kapott egyre nagyobb publicitást Spanyolország szerte, különböző ügynökök, és szakértők érkeztek a házhoz, még építészeket, és mérnököket is bevontak a nyomozásba. Végignézték az egész házat, az elektromos vezetékeket, a gázcsöveket, még a padlót is felszedték, csak hogy kiderítsék, honnan jöhetett a rejtélyes hang. A világsajtó is foglalkozni kezdett az üggyel, egy esetben még a London Times is lehozott egy cikket róla. Futótűzként terjedt zaragoza utcáin is a hír, miszerint egy földöntúli entitás – illetve annak hangja – uralja az egyik házat a Gascon Gotor utcában. Emberek ezrei sorakoztak az épület előtti téren nap, mint nap, csakhogy fül, vagy szemtanúi lehessenek a történéseknek. Sokan közülük szinte könyörögtek az entitásnak, hogy még egyszer hallhassák, de voltak akik azért érkeztek, hogy találkozzanak a „megtestesült gonosszal”. Még a hadsereg is részt vett az ügy felgöngyölítésében, és az ismeretlen hang forrásának felkutatásában, de ők is hiába próbálkoztak. Ez alatt az idő alatt a hang továbbra többször is fel-felbukkant, de az eredetét nem sikerült megfejteni. Az épületet teljesen elszigetelték a külvilágtól, elzárták a villanyt, a gázt, és csak maghatározott személyek tartózkodhattak odabenn, a katonaság embereivel együtt dolgozva. A kérdés persze továbbra is az volt, hogy ki rejtőzik a földön túlinak ható hang mögött? Mivel a rendőrök, a kirendelt szakemberek, és a hadsereg nem tudta megmagyarázni a jelenséget, ráadásul már jó ideje kotlottak az ügyön, szükségszerű volt, hogy lezárják a nyomozást. Ekkor került újra elő Pascuala, akit azzal gyanúsítottak meg, hogy ő maga kelti a különös hangokat. Az esettel, és a hölggyel Joaquin Jimen Orriera, közismert spanyol pszichiáter foglalkozott, aki végül azt mondta, (mert ezt kellett mondania?) hogy Pascuala nem beszámítható, és a jelenség tudatalatti hasbeszélésének, és hisztériarohamainak együttes eredménye. Ezzel egy csapásra meg is lett magyarázva, hogy miért nem tűnt fel még a lánynak sem ez az egész: mert fogalma sem volt róla, hogy ő maga csinálja ezt a hangot. Jose Migua Gaona szerint, aki szintén pszichiáter, nem lehetetlen hogy egy hisztériarohamokkal küzdő személy valóban szavakat halljon, ha mindehhez még egy tudatalatti hasbeszélési képesség is társul. Egy ízben Pascuala-t egy zaragoza közeli tóhoz küldték egy mondvacsinált ürügy kapcsán, de a hörgő hang ez alatt az idő alatt is hallatott magáról. Ennek ellenére a lányt az őrületbe kergették, és élete végéig őt okolták a történtekért, ráaggatva a „csaló” bélyeget. Ezzel a bélyeggel kellett leélni az egész életét, egészen a haláláig, ami talán megváltást jelentett számára. Azáltal, hogy elvitte a balhét, némileg csitult a média információ, és magyarázatéhsége az eset kapcsán, de a történéseknek ezzel még nem vetettek véget. Egy alkalommal a rejtélyes hang egészen más hangnemben szólt a jelenlévő nyomozókhoz, és katonákhoz, sokkal fenyegetőbb volt, és határozott. Folyamatosan sértegette a bent lévőket, és azt kiabálta, hogy megöli őket. Amikor később az építészek egy kőművest hívtak a házhoz, hogy végezzen el néhány mérést a konyhában, valami még szokatlanabb történt: az entitás bebizonyította, hogy majdhogynem lexikális tudása van az épületről, és annak minden szegletéről. Amikor a kőműves épp egy bizonyos részét mérte a konyhának, a hang ennyit mondott: „Ne aggódj, tényleg 75 centiméter!” Mikor a szakember lemérte, az valóban pontosan 75 centiméter volt. A férfi annyira megrémült, hogy úgy hagyta el a házat, hogy még a szerszámait sem vitte magával. Arturo Grijalba, a mai (már nem) élő egyetlen szemtanú még gyermek volt (a ház tulajának gyermeke), amikor a zaragozai kopogó szellemmel találkozott. Épp az épületben tartózkodott szüleivel aznap, amikor beosont a konyhába körülnézni. A félelemtől megriadt Arturo így fordult apjához:”Apa, menjünk innen, ez a valami őrült!” Ekkor a hang hörögve visszaválaszolt: „Nem őrült, fiatalember!” A jelenlévők közül mindenki hallotta, és többen bele is borzongtak a hallottakba. Arturo egyébként így nyilatkozott utolsó interjúinak egyikében: „A hang egész életemen át végigkísértett. Olyan félelmet tapasztaltam ott, és akkor, mint azóta soha! Nem létezett olyan, hogy otthon. Mindenfelé nyomozók, és rendőrök voltak, nem volt hálószoba, vagy fürdőszoba, mert mindig velünk volt valaki!”
 
Körülbelül kéthónapnyi aktivitás után aztán a hang úgy szűnt meg, mintha soha nem is lett volna. Az esetre azóta sem találtak magyarázatot, és bár a hivatalos álláspont szerint az egészért Pascuala Alcocer, a cselédlány a felelős, sokak szerint nem állja meg a helyét e feltételezés, és a nő csak egy bűnbak, aki rosszkor volt rossz helyen, és elvitte a balhét. Ezt támasztja alá az is, hogy egyik utolsó interjújában teljesen váratlanul azt kérdezték tőle, hogy honnan jött a hang, mire annyit válaszolt, hogy „a falból”. Egy biztos, az eset olyannyira régen történt, és olyan kevés dokumentum maradt fenn róla, hogy talán már soha nem derül ki az igazság, így maradnak a találgatások, teóriák. Lehetséges, hogy valóban egy eddig ismeretlen, netán természetfeletti jelenség okozta a zaragozai eseményeket, s a kormány megpróbálta eltusolni az ügyet azzal, hogy kerített egy szerencsétlen bűnbakot (Pascuala), így mindenki jól járt. A sajtó végre választ kapott a kérdéseire, a hivatalos szervek pedig nem váltak azáltal nevetség tárgyává, hogy nem tudtak a végére járni az ügynek. Az aktát lezárták, és mindenki megpróbálta elfelejteni, hogy mi is történt. Ugyanakkor elképzelhető az is, hogy Pascuala valóban hisztériás rohamokkal küzdött, és tudatalatti hasbeszélésre is képes volt, erre azonban soha senki sem volt képes bizonyítékkal szolgálni. Mégis elég volt egyetlen neves pszichiáter véleménye, hogy ráaggassák a „csaló” nevet. Nem azt állítjuk, hogy tudjuk az igazságot, az el nem mondott félmondatokat, hanem azt, hogy Pascuala nagy valószínűséggel csak áldozat volt a történetben. Bármi is okozta a zaragozai kopogó szellem néven ismertté vált legendát, egészen biztosan valami olyasmi lehet, ami eddig még – és akkor sem – nem jutott eszébe senkinek.
 
Mára semmi sem maradt az eredeti épületből, mert azt évtizedekkel ezelőtt lebontották annak reményében, hogy az entitás soha többé nem tér vissza kísérteni. A helyére emelt, és még ma is álló új komplexum neve azonban egyértelmű utalást tesz a velőtrázó múltra. „Duende” (angolul Goblin), áll a falakon nagybetűkkel kirakva, ami emlékezteti az embereket a 80 évvel ezelőtt felbukkanó síron túli hangokra.
A "Síró kisfiú" festmény átka - ELEMZÉS
1985-ben az angliai Heswall-ban rejtélyes tűz martalékává vált az Amos család otthona. Amikor a kiérkező tűzoltók átkutatták a porig égett romokat, egy bekeretezett képet találtak, melyen egy síró kisfiú élethű festményportréja köszönt vissza rájuk. Angyali szemei könnyben úsztak, melyek arcán folytak végig, bánatos tekintete pedig valami megfoghatatlan érzést árasztott magából. Ami még ennél is érdekesebb volt: a tűzvész során a kép még csak meg sem perzselődött. Nem sokkal ezután ismét rejtélyes tűz ütött ki, ezúttal Bradford-ban. A helyszínen szintén megtaláltak egy „Síró kisfiú” portét, természetesen itt is sértetlenül, holott az egész épület elenyészett a lángokban. A yorkshire-i tűzoltóbrigád parancsnoka később elárulta az újságoknak, hogy a szokatlan festményt minden olyan háznál megtalálták, ahol a tűz oka sohasem derült ki. Ezek a házak mindig váratlanul égtek le, szinte teljesen porig, minden magyarázat nélkül. Egyesek szerint puszta véletlenek sorozata, míg mások szerint a szóban forgó festmények „gonoszak”, és ezek okozzák a rejtélyes tüzeket. Valóban létezik a „Síró kisfiú” festmény átka? Hányat találtak eddig összesen belőlük, és ki, vagy kik a szerző(k)?  Igaz, hogy a festmény modelljének szülei tűzeset következtében vesztették életüket?

 
1985-ben az angliai Heswall nevű kisváros lakóit alaposan felkavarták az ott történt események, miszerint a helybéli Amos család háza felrobbant, majd szabályosan porig égett. Később Bradford-ban – szintén Angliában – is a lángok martalékává vált egy családi ház. A közös pont ebben a két egymástól eltérő történetben, hogy mindkét épület még parázsló romjai alatt rejtélyes festményeket találtak egy angyali arcú, síró kisfiúról, kinek hatalmas könnycseppek folytak végig az arcán. Továbbá egyik esetben sem sikerült kideríteni, mi okozta a tüzet. Nem lehetett sem égve hagyott gyertya, sem pedig szándékos elkövetés. Mintha a tűz magától megjelent volna a semmiből. Az 1988-as eset után rengeteg rejtélyes körülmények között leégett ház romjai között találták meg a festményt, többek között Anglia további részein, de még az írországi Dublin-ban is. A festmények mindig sértetlenül kerültek elő, még csak a perszelődés nyoma sem volt látható rajtuk. A yorkshire-i tűzoltóbrigád parancsnoka, egy bizonyos Peter Hall később arról számolt be a helyi (Angol) lapoknak, hogy már több tucat „Síró kisfiú” festményt találtak leégett házakban. Ezeket a képeket babonából - vagy talán sejtettek valamit az egészből – egy tűzoltó sem fogadta be a házába. Peter azonban egyet hazavitt, az egyiket öccsének Ron-nak, illetve annak feleségének May-nek ajándékozta. (Ron és May Hall egyébként a Swallownest nevezetű településen laktak Yorkshire déli részén) Az ifjú házaspár konyhája, és a nappali egy része még aznap éjszaka leégett, de a „Síró kisfiú” természetesen sértetlen maradt. Később ezt a család megsemmisítette, vállalva a kockázatot, hogy esetleg még nagyobb bajba kerülhetnek miatta. A sztorit a „The Sun” című folyóirat hozta le 1985. szeptember 4-én. Köztudott az újságról, hogy erősen bulvárjellegű cikkeivel itta be magát a köztudatba, tehát tessék fenntartásokkal kezelni a dolgot. A sztori egy másik változata szerint az egész eseményláncolat néhány évvel később, 1988-ban vette kezdetét, de ez egy tévesen elterjedt teória, ami főleg internetes körökben tett nagy népszerűségre szert, és csak évszámokban tér el az eredetitől. 1985 novemberére már világszinten hallani lehetett a „Síró kisfiú” festmény borzalmas átkáról, amiben hatalmas szerepe volt a fentebb említett nyomtatott médiumnak, ugyanis az egész hisztéria alatt szándékosan szították a tüzet - micsoda szófordulat - meglovagolva ezzel a könnyen jött hasznot. Az a szóbeszéd járta, hogy az átkot csak úgy lehet semlegesíteni, ha a képet odaajándékozzuk valaki másnak, illetve egyesítjük annak párjával. Léteztek ugyanis „Síró kislány” festmények is. Ezen elmélet szerint, ha a két festményt egymás mellé akasztjuk, akkor nem tör ki tűzeset a házban, és az átok megtörik.
 
1985. szeptember 5-én a „The Sun” megrengető cikkének hatására rengetegen telefonáltak be a szerkesztőségbe, levelek tucatjai telítették a postaládákat, mindenki a „Síró kisfiú” festmény őrület rabjává vált, és százával jelentettek be újabb incidenseket, amik esetegesen kapcsolatba hozhatóak az átokkal. Dora Mann (Mitcham, Surrey) háza porig égett hat hónappal azután, miután megvettek egy eredeti „Síró kisfiút”. Minden más házban lévő festmény megsemmisült, kivéve ezt az egyet. Sandra Craske (Kilburn), és unokanővére, illetve egy barátja szintén vásároltak maguknak egy saját festményt, mondanunk sem kell, szintén rejtélyes tüzekkel értek véget ezek a történetek is. Mrs. Craske állítólag még annak is szemtanúja volt, hogy a festmény ide-oda hintázott a falon, mintha csak közvetlenül mozgatná valaki. McCutcheon (Nottingham), és Linda Feling (Leeds) szintén birtokában voltak „Síró kisfiú” festményeknek, és ezzel törvényszerűen tüzeket is tapasztaltak, azonban a képek itt is megúszták sértetlenül. Egy Jane Wyatt (Wroxall) nevezetű hölgy dacolva a rá váró borzalmakkal, megpróbálta elégetni azt a két „Síró kisfiú” festményt, ami a tulajdonában volt, de azok valami rejtélyes oknál fogva nem kaptak lángra, mintha tűzállóak lettek volna. 1985. szeptember 9-én a „The Sun” döbbenettel számol be Brian Parks (Boughtor, Notts) esetéről: a nappaliban kiakasztott festmény okozta tűzben súlyosan megsérült felesége, és két gyermeke, de túlélték a balesetet. A későbbi helyszínelés során látható volt a sértetlen festmény a szénfeketére perzselődött falon. Miután a ház teljesen használhatatlanná vált, a Park-ék fedél nélkül maradtak. Így járt Kevin Godber, és családja is. 1985. október 26-án szintén a „The Sun” jelentette meg újabb olvasói cikkeit az átokról, mely immáron még nagyobb löketet adott a hisztériának. Egy hivatásos tűznyelő rutinnak mondható mutatványa sült el balul, miután az illető a birtokába jutott egy „Síró kisfiúnak”. Egy nő három fiát, és szeretett férjét veszíti el ugyanazon a napon. A lelkileg megtört asszonyt okolták a történtekért, mert megvásárolta azt a bizonyos festményt. 1985. október 31-én arról számolt be a sajtó, hogy a tűzoltók felügyelete alatt több száz, sőt, egyesek szerit több ezer „Síró kisfiú” festményt égettek el rituális módon. Más források szerint a raktárépület, ahol az összegyűjtött képeket tárolták, hirtelen lángra kapott, majd porig égett, elpusztítva a festményeket is. 1985. november 12-én arról szóltak a hírek, hogy egy bizonyos Malcolm Vaughn (Churchdown, Gloucestershire) egyik szomszédja képét semmisítette meg, majd később tűz ütött ki lakásának nappalijában, és bennégett. A 61 éves William Armitage (Weston-super-Mare, Avon) szintén tűzvészben hunyt el, holtteste mellett a helyszínen jelenlévő tűzoltók egy sértetlen festményt találtak, rajta a Síró kisfiúval.
 
A végtelenségig lehetne sorolni a példákat, és az olvasók által beküldött történeteket, cikkeket, a lényeg azonban így is kitűnik belőlük: vagy az egyik legszervezettebb hoax esete áll fenn, vagy valóban létezik az átok, amitől minden angliai rettegett. Hogy közelebb jussunk az igazsághoz, induljunk el azon, amit tudunk a festményről. Egy kisfiút - bizonyos esetekben kislányt - ábrázoló kézzel festett (a későbbi replikák már nem) portréfestményről van szó. A modell szemei könnyben úsznak, és végigcsorognak az arcon egészen az állig. Jellemző még a bánatos – néha kicsit dühösnek látszó – tekintet, ami szinte megigézi a kép szemlélőjét. Sokan számoltak be nyugtalanító érzésről, miközben a kisfiú szemébe néztek. A festmény említésre méltó technikai paraméterei ennyiben ki is merülnek. Anyagukban nem különböznek a többi festménytől. Több vizsgálatot is végeztek arra vonatkozóan, vajon mi teszi tűzállóvá őket, azonban az eredményekből ez sohasem derült ki. (Később persze majd látni fogjuk hogy ez nem, teljesen igaz.)
 
A festmény eredeti modellje már sokkal érdekesebb. A hisztéria kitörését követő napokban megindultak a találgatások a kép igazi modelljéről. Egyesek szerint tűzvészben halt meg, és szelleme ott kísért minden elkészült festményben. A tüzeket pedig azért okozza, mert így akar kiszabadulni onnan. De akadnak ennél durvább teóriák: a kép festőjének (róla később) modelljei egytől egyik halott gyerekek. Eszerint a festő állandóan megpofozta őket, hogy hitelesebben tudjanak sírni, kínozta őket, különféle tortúráknak tette ki őket, majd mikor végzett az adott festménnyel, megölte áldozatait. Némi kutatás után fényt derítettünk arra, hogy az átkos portré festője egy bizonyos Bruno Amadio, spanyol festő, aki egyszerre két művészi álnévvel is rendelkezett, ami még a „The Sun” lelkesen nyomozó riportereit is összezavarta. Ugyanis sokáig azt hitték, hogy a festmények némelyikén fellelhető Giovanni Bragolin egy olasz művészt takar, és ez az igazi név. Aztán előkerült a Franchot Seville, ami talán a legismertebb név az átok, illetve legenda kapcsán. E három említett név közül tehát a Bruno Amadio volt az, ami megbújt a másik kettő mögött. Hogy ki is volt ő? Merül fel bennünk a kérdés. Nos, művészettörténetileg nem lenyomozható festőről van szó, igen keveset tudni róla, mert nem rendelkezik összefüggő életrajzzal. A nagyrészt Francshot Seville álnéven Madridban tevékenykedő úr előszeretettel környékezte meg a helyi árvaházakat újabb gyermekmodellek reményében. Talált is szép számmal, ez magyarázza, hogy több verziója is létezik a festménynek. Továbbá meg kell említeni, valamilyen különös oknál fogva előszeretettel festett meg síró gyermekeket, köztük több lányt is. Hogy hogyan érte el a kívánt hatást, az máig rejtély, s csak találgatni tudunk. Egy biztos: ez a hóbort odáig nőtte ki magát, hogy számtalan „Síró kisfiút”, és „Síró kislányt” festett meg, melyeket aztán eladott. Egy mélyen tisztelt okkult témákban jártas kutató - aki egyébként egy devoni iskolában dolgozott, mint tanár és igazgató – George Mallory megpróbált utána járni az igazságnak 1995-ben. Lenyomozta Giovanni Bragolin spanyol festőművészt, majd ellátogatva hozzá, magyarázatokat követelt az elhíresült eseményláncolatra, és a képekre. Giovanni állítása szerint valamikor 1969-ben bukkant rá egy utcán kóborló csibészre, (feltehetőleg utcagyerekre) s tekintete azonnal megfogta őt. Volt valami mélységesen szomorú a tekintetében, ami megigézte. Giovanni lefestette a gyermeket, majd a helyi papnál érdeklődött, hátha tud valamit az ismeretlen fiúról. A fiút Don Bonillo-nak hívták, s valamikor évekkel azelőtt egy hatalmas háztűzben vesztette el szüleit. Végignézte, amint keserves kínok között a lángok martalékává válnak, majd elfutott. Azóta alig látták, de a pap azt tanácsolta Giovanni-nak, hogy ne próbálja befogadni a gyermeket, mert akárhol száll meg, az az épület mindig kigyullad, vagy leég másnapra. A helyiek emiatt nem látták szívesen még az utcákon sem, és mindenki tartott tőle. Még az „Ördög” nevet is ráaggatták, mert szerintük ő okozta a rejtélyes tüzeket azzal, hogy valamilyen úton-módon lepaktált az ördöggel. Szokatlanul csöndes volt, állítólag szülei halála óta alig, vagy egyáltalán nem beszélt egy szót sem.
 
Természetesen Giovanni nem hallgatott a papra, így gondjaiba vette a fiút. A Don Bonillo-ról készült festmények pedig hihetetlenül gazdaggá, és népszerűvé tették, azonban egy napon váratlanul porig égett a műterme. A festő anyagilag – és lelkileg – teljesen tönkrement, Don Bonillo-t vádolta meg a gyújtogatással, mire a fiú sírni kezdett, majd elrohant. Soha többé nem látta senki. Később Európa szerte felütötték fejüket beszámolók, miszerint „Síró kisfiú” festmények okoznak rejtélyes házleégéseket, Giovanni-t pedig magát is átkosnak vélték az emberek, s ezek után egyetlen festményét sem tudta eladni, de a legtöbben még csak rá sem voltak hajlandóak nézni ezekre a festményekre, olyannyira hittek az átokban. 1976-ban Barcelona külvárosában egy autó vált szabályos tűzgömbbé, miután falnak csapódott, majd kigyulladt. A tűz oka ismeretlen maradt, az összeégett holttestet pedig soha nem lehetett volna azonosítani, ha nem találják meg a kocsiban a csodával határos módon épségben megmaradt jogosítványt a kesztyűtartóban. A vezetői engedélyen a Don Bonillo név volt olvasható. 19 éves volt, mikor meghalt. Lehetséges, hogy arról a Don Bonillo-ról van szó, aki a „Síró kisfiú” festmények modellje volt nyolc évvel azelőtt? Senki sem tudja, a holttestért egyetlen hozzátartozó sem jelentkezett. Mondhatnánk, hogy a választ már sosem tudjuk meg, azonban ez esetben hazudnánk.
 
A legenda már ugyanis már a kezdettől fogva gyönge lábakon állt, és sejteni lehetett, hogy itt bizony valami egészen más bújik meg a háttérben. Egészen pontosan a „The Sun” mesterkedése. A „Síró kisfiú” festmények átka ugyanis nem létezik, soha nem is létezett, az egészet csak a lap rendkívül furmányos szerkesztői eszelték ki az eladások megduplázása céljából. Szakmai szemmel bizony szép munkának volt mondható, hogy több ezer emberrel hitették el ugyanazon képtelen történetet, annak ellenére is, hogy cikkről cikkre változott a legenda, azaz nem volt meg az összkép, köszönhetően a figyelmetlenebb riportereknek. Futótüzet szítottak egy alapvetően sokkal egyszerűbb, sokkal „színtelenebb” történetből, és rejtélyesnek mondott háztüzekkel kapcsolták őket össze, amire az olvasók rögtön felkapták a fejüket. Hogy mi a helyzet a képekkel, és a festővel? Nos, maguk a képek valóban léteznek, ezt nem árt leszögezni. A G. Bragolin szignó is szintén ott szerepel majd mindegyiken, de akadnak verziók más művészi aláírással is, melyek feltételezhetően más-más személyeket takarnak. (ne feledjük, G. Bragolin, és Franchot Seville nem más, mint Bruno Amadio) Még ma is számtalan replikájukhoz lehet hozzájutni különféle antikboltokban, de még akár az internetes is rábukkanhatunk egy-egy érdekesebb példányra. A festőről nagyon keveset tudni. Még az sem biztos, hogy létezett, persze akkor hogy a fenébe lenne rajta a „Síró kisfiú” portrékon a szignó? – Teszik fel sokan a kérdést magukban. Nos, az egyik teória szerint maga a művész is csak a legenda egyik tartozéka, akárcsak az egész „elátkozott képek” sztori a rejtélyes árva modellel, akiről szintén nem tudjuk biztosan állítani az ellenkezőjét, vagyis azt, hogy létezett. Sőt. Még tovább mennénk. Az a bizonyos George Mallory nevezetű kutató - aki Giovanni-val  (Bruno Amadio) beszélt az átokról – sem valósabb személy, mint Don Bonillo, és festője. Nem állítjuk teljes meggyőződéssel, hogy ezen személyek a „városi legendák” kategóriába tartoznak, de ne feledjük: senki sem látta őket soha, és senki sem beszélt velük, így hitelességük, és egyáltalában létezésük megkérdőjelezhető. Elég csak a festő „zavaros” életrajzára hivatkoznunk, ami lehetséges, hogy szintén egy hoax. (átverés, kacsa) Érdekességként: A „Síró kisfiú” festmények átkát egy másik festő által festett képpel is kapcsolatba hozták. A Skót művésznő, Anna Zinkeisen (1976-ban halt meg) is festett hasonlókat, hogy ezekkel egészítse ki „Childhood” (Gyerekkor) című fotósorozatát. Hogy vajon miért akart akkoriban mindenki síró kisfiúkat, és kislányokat kiakasztani a falra, az talán a legnagyobb rejtély az egészben, de mint tudjuk, ízlések, és pofonok, nem lehet mindenki egyforma.
 
És mi a helyzet a rejtélyes tüzekkel? Nos, a tűzoltóság jobban megvizsgálta a szóban forgó eseteket, majd eszközöltek néhány mérést a helyszíneken, melyekből kiderült pár érdekes dolog. Például, hogy a festmények nem voltak sérthetetlenek, csupán a helyiségben való elhelyezkedésük, illetve a tény, hogy tűzálló anyagokat tartalmazott a vásznuk, tette lehetővé, hogy épségben átvészeljék a legnagyobb tüzeket, melyektől szintén kiderült, hogy az esetek nagy részében égve felejtett sütők, gyertyák, elejtett cigarettacsikkek, kiégett elektromos berendezések okozták őket. Az újságokban (többnyire a „The Sun”-ben) látott dátumok nem a balesetek dátumai voltak, hanem bejelentési dátumok, tehát az olvasók (és a riporterek) korábban megtörtént tűzeseteket jelentettek be, melyek máskülönben már-már feledésbe merültek volna. Az, hogy néhány épületben valóban találtak „Síró kisfiú” festményeket, már pusztán a véletlen műve. Az ember hajlamos bizonyos dolgokba többet beleképzelni, mint ami. Példának okáért, egy 1984-ben egy kollégiumban bekövetkezett háztűz során a pince gyulladt ki, majd nem sokkal ezután az egész épület porig égett, beleértve azt a „Síró kisfiú” festményt, amit az egyik helyiségben tartottak. Az egész átok hisztéria előtt egy évvel zajlott le az egész, mégsem tulajdonított senki nagy jelentőséget neki. Csak később, a „The Sun” mesterkedésének köszönhetően indult el az az eseményláncolat, aminek következtében elővették a régebbi hasonló ügyeket, beleértve ezt is, és kicsit átírták a történetet. Az embereket úgysem az érdekelte, hogy megmaradt-e a festmény, hanem maga a tény, hogy abban a házban ott, és akkor valóban egy „Síró kisfiú” kép lógott a falon. Ennyi, és egy kis emberi naivság elég volt ahhoz, hogy a „Síró kisfiú” festményekről szóló legenda világméretűvé nője ki magát, mely néhol - informálatlanabb körökben - még ma is makacsul tartja magát.
Kísértetfotó Romániából - HÍREK

A szellemfotóról szóló sztori dél-Románia egyik kisvárosából, Braila-ból származik, és állítólag kapcsolatban van az ottani egyik kísértetház legendájával. Maga a szóban forgó épület, mely valamikor a 19. században készülhetett, rengeteg szellemjárás, és átok alanya volt már a közelmúltban, a helyiek meg vannak róla győződve, hogy valami nagyon nincs rendben ott, és a falakon belül szellem(ek) lakik/laknak. Július 19-én nem sokkal hét óra előtt Manuela Chirosca biztonsági őr rutinellenőrzést hajtott végre a helyszínen, amikor valami szokatlan dologra lett figyelmes. „Hét óra körül lehetett az idő, épp egy reggeli ellenőrzés során jártam körbe a házat, azonban az a különös érzés nyomasztott, hogy nem vagyok egyedül.” – nyilatkozta később a hölgy a Jurnalul National-nak.

 
„Épp az egyik ablakhoz siettem, ami az egyik néhai hálószobára nyílt, itt pillantottam meg teljesen váratlanul egy magas, női alkatú figurát a sötétben, aki valamilyen fehér fátylat viselt. Az első, és azonnali reakcióm az volt, hogy elfussak onnan, amilyen gyorsan csak lehet! Így is tettem, de később azonban –már lenyugodva – visszamentem a szobába, annak dacára, hogy halálfélelmem volt. És ha már ott voltam, gondoltam készítek néhány képet a mobiltelefonommal, úgy éreztem ez kihagyhatatlan alkalom.” – borzongott bele Chirosca.
 
Elővette a mobiltelefonját, és fotózott vele, de rögtön az első képen egy elmosódott, fehéres alak jelent meg. Állítása szerint több képet is kellett ezután készítenie, mert a szellem ide-oda lebegett a helyiségben. A többek között jógát is rendszeresen gyakorló biztonsági őrt mindig is érdekelték az effajta jelenségek, a parapszichológia, és a spiritizmus, ráadásul az egyik romániai újságnak bevallotta, nem ez volt az első paranormális jelenség, amit tapasztalt, de minden kétséget kizáróan a legintenzívebb. Maga az épület korábban raktárhelyiségként működött, melyben főként gabonát tároltak az első világháborút megelőzően. A második világháború után viszont átalakították az egészet egyháztanácsi bírósággá, ahol állítólag a kommunisták több börtönre ítélt személyt halálra kínoztak. Egyesek szerint a most lencsevégre kapott szellem sem más, mint az egyik ilyen áldozat. Megint mások szerint – akik sokkal szkeptikusabban állnak a dolgokhoz – Manuela Chirosca csupán a ház sötét, és ködös múltja miatt hiszi azt, hogy kísértetet látott.
 
A fotót jobban szemügyre véve azonnal felötlik bennünk a hamisítás kérdése. Telefonnal készült felvételeket is lehet utólag manipulálni, mindazonáltal ennek nagy valószínűséggel nyoma maradna, hacsak nem egy profival van dolgunk. A legtöbb szakértő tehát azonnal kizárta annak valószínűségét, hogy a képet utólag manipulálták volna, ellenben mégsem hajlanak a kísértet teória felé, helyette sokkal egyszerűbb – és kézenfekvőbb – jelenséggel magyarázzák a fotón látottakat. Szerintük valamiféle visszatükröződésről lehet szó, esetleg füstről, vagy szokatlan fényjelenségről. Hozzátesszük, hasonló „szellemfotókat” manapság bárki készíthet otthon, mindössze egy fényképező kell hozzá, egy kis fantázia, és némi cigarettafüst. Számtalan módja van annak, hogyan manipuláljunk egy felvételt anélkül, hogy ténylegesen hozzányúlnánk a felvételhez, de erről majd talán később, egy elemző cikk keretében… A hír hamar bejárta a netet, arról viszont nem szól a fáma, hogy több helyen – szándékosan – pontatlanul vázolják fel a történetet. A szóban forgó kísértetház legendája ugyanis nem arról a házról szól, amelynél Chirosca készítette fotóit. Az eredeti épület 10 méterrel arrébb található, a 27-es szám alatt. A ház tulajdonosa egy görög üzletember, Nicholachi Mavrocordulas volt, aki mondhatni megfogta az Isten lábát azzal, hogy gabonát kezdett árulni. Hamar meggazdagodott, s később, 60 éves korában megismerkedett egy Voica nevű gyönyörű fiatal nővel, aki az egyik helyi földműves lánya volt. Ahogy telt-múlt az idő, Nicholachi halálosan beleszeretett a bájos tüneménybe, ami végül abban mutatkozott meg, hogy elhozta őt apjától. Megházasodtak, majd visszatértek Romániába, és az úriember elrendelte egy nagy, látványos ház megépítését. Néhány év elteltével egy hosszabb vadászatból visszatérve feleségét egy másik férfi karjai között találta, a nő anyaszült meztelenül feküdt egy medvebőr szőnyegen a tűzhely mellett. Természetesen botrány kerekedett belőle, méghozzá olyannyira, hogy a görög úriember ott, és azonnal agyonlőtte feleségét mérgében. Később holttestét befalaztatta, majd eladta a házat. A ház története ezek után sem számított nyugodtnak, ugyanis folyamatosan megvették, majd újra eladták, senki sem volt képes 3 hónapnál tovább maradni falai között. Hogy ebből a történetből, és az egész legendakörből mennyi igaz, azt nem lehet tudni, mindenesetre Chirosca ragaszkodik állításához, miszerint nem szokványos jelenség szemtanúja volt még annak ellenére sem, hogy a helyszín a fentebbiek alapján nem is egyezett meg a kísértetházéval. „Egész mostanáig nem tapasztalt senki semmi olyat, ami paranormális, netán természetfeletti jelenségre utalhatna!” – nyilatkozta egy illetékes felsőbb körökből. Az elmúlt három hónapban tervezték ezt az alapvetően régi épületet felújítani, a munkálatokra több mint 10 millió lei (csaknem 2.3 millió euró) áll rendelkezésükre.


Weblap látogatottság számláló:

Mai: 7
Tegnapi: 1
Heti: 7
Havi: 117
Össz.: 63 926

Látogatottság növelés
Oldal: Sztorik
Léteznek-e szellemek? - © 2008 - 2024 - szellemsztorik.hupont.hu

A honlap magyarul nem csak a weblap első oldalát jelenti, minden oldal együtt a honlap.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat

X

A honlap készítés ára 78 500 helyett MOST 0 (nulla) Ft! Tovább »